Mindennapi függőségeink Telefon II. - Közösségi média és randiappok

A mindennapi 3D-s, valós életünk mellett az online térben töltött órák, amelyeket én őszintén egy második műszaknak látok, olyan terhelést rónak az elménkre és a testünkre, amit tudatosság nélkül egyszerűen képtelenség pozitív élményként megélni.

Miért?
Mert az agyunk alapvetően még mindig úgy működik, mintha 10 000 évvel ezelőtt mászkálnánk a természetben.

Evolúció és az online túlterheltség

Nagyjából 300 000 éve élünk mi emberek a Földön, ebből mindössze 10 000 éve tértünk át a letelepedett életmódra, és az első igazi városok pedig alig 5000–6000 éve léteznek. Ez evolúciós léptékkel mérve nagyon kevés idő. A városok előtt legfeljebb 150 fős közösségekben éltünk, ahol a fő kiszámíthatatlan tényezőt az élelem, az időjárás és a törzs tagjainak viselkedése jelentette.

Mivel objektíve „nemrég” költöztünk városokba, az agyunk még nem adaptálódott ehhez a változáshoz. Az alábbi környezetben érzi igazán komfortosan magát:
a természetben, kis csoportban, szűkös erőforrások mellett, itt és most, énközpontúan.

Egy természeti környezetben, ahol mindenki ismer mindenkit és mindenkinek megvan a maga dolga, a cél a túlélés és a fajfenntartás (ami a mai napig a két legfőbb ösztönünk). Nehéz elképzelni, hogy az őseink az unalmas óráikban a közösségi médiát görgették volna,  ahogyan azt a magyar fiatalok teszik átlagosan napi 3 óra 49 percben (NMHH, 2025-ös, a 16–35 éves korosztályban mért műszeres adatok alapján).

Bár a fizikai túlélésért ma már nem kell megküzdenünk, így az agyunk végre pihenhetne, a telefonunkból órákon át áradó ingerözön mégis teljesen leterheli az idegrendszerünket.

Emellett rengeteg olyan hatás ér minket, ami időt és energiát vesz el attól, hogy megéljük a saját életünket. Ilyenek például:

• az ultra-feldolgozott élelmiszerek hatása az agyunkra és a testünkre,

• a napi 8 óra változás nélküli munka (ami a legelkötelezettebb embert is próbára teszi, hogy ne keressen olcsó dopamin forrásokat: például munkahelyi viszonyok, nassolás, online vásárolgatás, komment olvasás),

• és a folyamatos elérhetőség és készenlét elvárása, ami észrevétlenül szívja le az energiánkat (legyen szó munkahelyi, iskolai, családi vagy baráti kapcsolattartásról).

A közösségi média és az összehasonlítás csapdája

Természetesen az online kommunikáció hihetetlen előrelépésnek számít sok szempontból. Távoli szeretteinkkel tarthatjuk a kapcsolatot, hasonló érdeklődésű és inspiráló emberekkel ismerkedhetünk meg, tanulhatunk, szórakozhatunk, és megoszthatjuk a kreativitásunkat vagy a munkánkat.

Nem kezdek el ezek ellenkezőjéről írni: mindenki ismeri a kommentelő trollokat és a rosszindulatot árasztó embereket. Sokan szeretnek róluk beszélni, de az a ritkább, amikor valaki rádöbben arra, hogy ő is közéjük tartozik, és valójában nem tartozik a világ felé a véleményével.

Számos írás található az internet és a túlzott közösségi jelenlét veszélyeiről (testképzavar, folytonos összehasonlítás, csökkent önbizalom, depresszió, figyelem- és koncentrációs problémák, a kommunikáció romlása). Az én célom inkább a gondolatébresztés.

Az internet kora előtt, ha valaki már nem volt az életünk része, a legtöbbször egyszerűen többet nem láttuk. Lehet,hogy más látta, szóban vagy telefonon elmesélte, mi van vele, de ha pletykára és tapintatra érzékenyebb emberekre gondolunk, lehet, hogy még ettől is megkíméltek.

Ha például valakivel szakítottál és elköltöztél, az életedet addig meghatározó embereket akár soha többé nem láttad.
Nem tudom, te mit gondolsz, de szerintem ez csodálatos lehetett a mai viszonyok tükrében.

Már nem mondhatjuk ki kategorikusan, hogy “Ami elmúlt, elmúlt.” Pedig mennyien szeretnénk egy újrakezdés előtt “fátylat vetni a múltra.”

Exek és ismeretlenek

Manapság napi szinten milliók néznek rá volt osztálytársak, példaképek vagy az irigységük tárgyának profiljára. A legbűnösebb szenvedély viszont lefogadom, hogy az exek és az új párjaik követése.
Kinek jó ez? Merül fel a kérdés. Senkinek. Akit nézel, lehet, hogy épp kéjes örömmel gondol arra, hogy féltékenyen figyeled az új körülményeit (mert ott volt melletted, és pontosan ismeri a detektív szokásaidat), de valószínűbb, hogy nem is érdekli.
Neked pedig mi jut? A szenvedés, az összehasonlítgatás (ami egyfajta mikro szenvedés), és olyan kérdések, amivel teljesen zsákutcába kergeted a gondolataidat.

Nem természetes és érzelmileg rendkívül megterhelő olyan életekbe belelátni, amelyeknek már nem vagy a része. Még ha soha nem is voltál az adott illető életének része, csak folyamatosan nyomon követed, akkor is kimerítő mások életét kísérni.

Lehet, hogy nem abban a pillanatban érzed, de utólag összeadódnak ezek a kukkoló órák, és azok is, amelyekben igyekszel minél vonzóbbnak feltüntetni a sajátodat. Ez az idő pedig nem a te életedet gyarapítja.

Evolúciósan kódolt bennünk az összehasonlítás: tudnunk kellett, hol a helyünk a társadalmi hierarchiában (kitől kell tartanunk, és ki az, aki tőlünk tart), mert az agyunk a túlélésre fókuszál. Ma a napunk nagy részében szerencsére nem fenyeget minket igazi veszély (sajnos a Földön sokakat igen, de ha ezt olvasod, téged nagyobb valószínűséggel nem). Mégis, ha annak teszed ki az agyad, hogy a telefonon folyton új tartalmakat dolgozzon fel, és indokolatlan összehasonlításra kényszeríted, az idegrendszered ezt az állandó feldolgozást és összemérést nem játéknak látja, hanem valós fenyegetésnek kódolja.

Irigység és az online önértékelés

Senki nem szeret arra gondolni, hogy ő maga irigy. Mindig más emberek az irigyek. Mi “csak” a másik ember pozitív tulajdonságait gondosan elhallgatva, egyéb jellemzőit kicsinyítve értékeljük az illetőt. Lehet ez az illető külseje, életstílusa, de még gyakoribb, hogy az emberek nem bírják elviselni, ha valaki azt testesíti meg, amit magukban hiánynak látnak, vagy amit nem mertek megtenni.

Van, aki fejben tesz megjegyzéseket, míg mások nem is gondolkodnak, mielőtt megszólalnak vagy kommentelnek. Az internet ennek a rejtett irigységnek a melegágya.

Aki alapvetően nincs mentálisan kiegyensúlyozott állapotban, az a saját önértékelését úgy igyekszik kiegyenlíteni, hogy az ingerekre eltúlzott magabiztossággal vagy komoly szégyenérzettel reagál. Ez lehet egy belső megélés, de haragból könnyen reagál az ember meggondolatlanul. Az anonimitás pedig tovább fokozza azt a gátlástalanságot, ahogyan az emberek megnyilatkoznak online.

Az ember mindig ösztönösen az egyensúlyra törekszik, ezért az alacsony önértékelést gyakran túlműködő, nagy egó kíséri, még akkor is, ha ezt az illető szóban nem fejezi ki, csak fejben.
Egy egészséges önértékelésű embernek az egója is egészséges. Az egó ugyanis nem egy ördögtől való, kiirtandó részünk: ha a helyén van, az ambíciókat, az autentikus önkifejezést, a tettvágyat és az emberi kapcsolatainkat segíti egyensúlyban tartani.

Nem mindegy, milyen emberekkel vesszük körül magunkat.
Attól, mert valakik online vannak és személyesen nem látjuk őket, még ugyanúgy ingyen és bérmentve laknak a fejünkben. Ráadásul bárki írhat bármit, a szólásszabadságot teljesen félreértelmezve, így gyakorlatilag védtelen vagy a rosszindulatú vagy méltatlan kapcsolódásokkal szemben.
Még ha nem is érzed magad érzékenynek, vagy rólad minden lepereg, azért érdemes elgondolkodni: hogyan hat rád a kommentelésed, mások kommentjeinek olvasása, a folyton mások életébe való betekintés vagy a sajátod szerkesztése?
Panaszkodsz állandóan és stresszelsz? Máshogy jelentkeznek nálad ezek a jelek?

Randiappok és a választás paradoxona

Mielőtt városokba költöztünk volna, amikor még az agyunk az életmódunkhoz igazodva működött, kis közösségekben éltünk. Egyes kutatások szerint minden ember legfeljebb 150 ismerőssel tud érdemben kapcsolódni (Dunbar-szám). Ahogy szintén 150 fős volt a régi törzsek átlagos népessége is. Érdekes!

Párválasztásnál tudtuk, ki honnan jön, ki a családja, milyen a személyisége, milyen történetek fűződnek hozzá, és a tettei mit támasztanak alá. Vajon milyen lesz vele az élet? Ott voltak a többiek is, hogy figyelmeztessenek, vagy jó szívvel támogassák az ismerkedést. A lehetőségek végesek voltak, az embereket egyben nézték, erősségekkel és gyengeségekkel, és az élet természetes része volt a kompromisszum. (Ma is hasonló lehet a helyzet, ha valaki falun vagy kisebb községben éli le az életét.)

Azáltal, hogy nagyvárosokban élünk, és van egy telefonunk, amin egy vagy több randiapp megnyitásával több ezer emberhez van „hozzáférésünk” (legalábbis ezt a lehetőséget és sokaknak inkább illúziót kínálja), olyan szűrésre kényszerítjük magunkat, ami nem feltétlenül egyezik az értékrendünkkel.

Ez a fajta válogatás, amit a randiappokon az emberek gyakorolnak, egy tudattalan kényszer eredménye. Ha ugyanis nem két kezemen megszámlálható mennyiségből kell választani, az agyunk nagyon nehéz helyzetbe kerül.

Ez a jelenség a választás paradoxona: ha túl sok választási lehetőségünk van, szorongóbbá és elégedetlenebbé válunk.

Gondolj csak bele, mennyivel egyszerűbb egy letisztult, néhány fogást kínáló étlapról választani, mint amikor 100 lehetőség van! Mennyivel egyszerűbb konkrét elképzeléssel és listával vásárolni, mint bemenni a boltba azzal, hogy „majd főzök valamit”. A rengeteg opció áttekintése a boltban fokozott mentális energiánkba kerül.

Egy híres, 2000-ben Sheena Iyengar és Mark Lepper által végzett kutatásban gourmet lekvárokat állítottak ki egy prémium élelmiszerboltban. Bizonyos napokon 6 darabot, máskor 24-et. Azokon a napokon, amikor 24 lekvár volt kitéve, a nézelődők mindössze 3%-a vásárolt. Azokon a napokon viszont, amikor csak 6 lekvárt állítottak ki, 30%-os volt a vásárlási arány.

Miért fontos ez? Mert a végeláthatatlan lehetőségek döntésképtelenné tesznek. Mivel muszáj valami alapján szűrnünk, olyan elvárásokhoz ragaszkodunk, amik a valóságban nem is igazán fontosak nekünk.

• Például kit érdekel igazán, milyen magas valaki, ha egyébként egy társaságban megismered, órákon át beszélgettek, és teljesen odavagy érte?

• Kinek számít igazán, hogy milyen színű a másik haja, hány tigrissel vagy hallal képes pózolni (személyes kedvenceim), vagy mennyire laza hang, arc- és testbeszéd nélkül?

Nem számítanak ezek senkinek igazán (kivéve a tényleg felszínes embereket).
A randiappokon viszont a preferencia lesz a legfőbb szűrő, és mindenki más megy a kukába.

Ennek a gondolkodásmódnak mi magunk is áldozatává válunk. Ha valaki nem átlag felettien szép vagy fitt, ha nem elég „vonzó” az élete, vagy egyszerűen elér egy bizonyos életkort, az esélyei csökkennek. Szép az online lét.

A választás paradoxona magával hozza a folytonos kétséget is: mi van, ha nem döntöttem jól, hiszen annyi lehetőségem volt még?

Egy 2023-ban publikált angol kutatás közel 1400 Tinder-felhasználót vizsgált 18 és 74 éves kor között. Az eredmények szerint 65,3% házas vagy párkapcsolatban élt a felmérés idején. Bár csak 50,3% mondta, hogy ténylegesen szeretne személyesen találkozni valakivel az appon keresztül, ez még így is elég rémisztó arány.

Tehát a kutatatásban részt vett Tinder-felhasználók kétharmada kapcsolatban volt 2023-ban. Mi motiválja vajon őket? Pozitív megerősítésre vágynak vagy nézelődnek, mert otthon nem boldogok? Felmerül bennük a kérdés, hogy vajon túl hamar köteleződtek el?
Szerintem ezt érdemes egy percre emészteni.

Tapasztalatok és elterelések

Ismerek sok embert, akik appokon keresztül ismerkedtek meg és párkapcsolatban élnek, de jellemzően többet, akik véletlenül vagy társaságon keresztül találkoztak.
Ismerek olyat is, aki nőként (férfiaknál ez ismert stratégia) az appnak utolsó esélyt adva egy fél órán át mindenkit jobbra húzott, vagyis mindenkinek esélyt adott, és végül így találta meg a nagy szerelmet! (Ugyanez a személy kapott, az appokat használva, egyszer rejtélyes okokból ínhüvelygyulladást.)

Nem egy olyan találkozón voltam, ahol ismerkedésként a másik fél arról panaszkodott, milyen nehéz randizni, milyen borzasztóak az emberek stb. Azt gondolnád, hogy ezeknek az embereknek nem tetszettem, de ennek nem volt köze a vonzalomhoz!

Annyira egyetemes élménynek tűnik az online társkeresési kiábrándultság, illetve sajnos a panaszkultúránk ezt gondolja a biztos kapcsolódás eszközének, hogy ezt az emberek legnagyobb szomorúságomra normálisnak tartják.
Én ilyenkor szerettem egy udvarias 15 perc után ott sem lenni.
Ki akar egy olyan emberrel ismerkedni, aki első benyomásként panaszkodik? Egy másik panaszkodó. Remélem, egymásra találnak! Részemről köszönöm, passzolom.

Azt a stratégiát találtam, leginkább mások véleménye alapján, a legjobbnak a randiappok használatára, ha pontosan tudjuk, milyen értékrendbeli egyezéseket, életcélokat és életstílust keresünk, és nem engedünk semmilyen elterelésnek. Értem ez alatt például: az illető nagyon vonzó, nem olyan az életstílusa, ami passzolna a miénkhez, mégis belemegyünk azzal, hogy „miért ne?”; vagy gyereket szeretne, de mi nem (vagy fordítva); nyilvánvalóan egészségtelen, iszik, túl fontos neki a külseje, de „hát kinek nincsenek hibái?!”.

Nagyon könnyű eltérülni, mert vizuálisak vagyunk, le szeretnénk egyszerűsíteni a dolgokat, besokallunk, és szeretnénk egy randit a hétre, még ha nem is tűnik igazán ígéretesnek. Könnyű lejjebb vinni a mércét, amikor rájössz, hogy irreálisak az elvárásaid az észrevétlenül magadra erőszakolt szűrések miatt.

Mit gondolsz, te tetted már lejjebb a mércét, csak hogy legyen valakid?

Van itt még valami, amiről talán keveset beszélünk: ezeket az appokat nem arra tervezték, hogy megtaláld a párodat és töröld a profilt. Az üzleti modelljük pontosan olyan, mint a játékgépeké: hogy függőségben tartsanak, és újra meg újra visszatérj egy újabb pörgetésre. A saját tapasztalataim és az olvasott kutatások alapján mentálhigiénés szempontból nem ajánlom a randiappok használatát.
Kipróbálásra mindenképpen, de ha az a megélésed, hogy többet vesz el mint, amennyit ad, emlékezz, hogy nem vagy ezzel egyedül és évezredeken át találtak maguknak az emberek társat algoritmusok nélkül. 

Ha tudtál azonosulni a fentiekben leírtakkal és van kedved beszélgetni róluk, sok szeretettel várlak egy találkozóra! Kattints ide kapcsolatfelvételért.

Ha kíváncsi vagy arra, miért nyúlsz gépiesen a telefonodért akkor is, amikor nem akarsz, és miként használják ki az appok a rágcsálókon tesztelt pszichológiai trükköket ellened, kattints a sorozat előző részére: Mindennapi függőségeink – Telefon I.